Forrás: https://magyarnarancs.hu/konyv/az-egyenloseg-megszallottja-276986
Az egyenlőség megszállottja
Új fordításban a Vörös és fekete
Ádám Péter 2025. július 23.
Egyszerre realista regény és nevelődési regény, tézisregény és korrajz, társadalomkritika és politikai pamflet, lélektani regény és beavatási regény, érettségi tétel és örök kötelező olvasmány – a Vörös és fekete máig megőrizte varázsát és aktualitását.
Egyedülálló regénye a Vörös és fekete a francia 19. századnak és a világirodalomnak. Ez egyformán köszönhető a stílus üdeségének, ahogyan annak is, hogy az író az elsők közt fedezi fel a jellemábrázolás terén a társadalmi determinizmusok, valamint a minden lélekrezdülésre érzékeny pszichológiai elemzés jelentőségét. Stendhal emellett regénytechnikai újításaival (mint például a belső monológgal) is a modern regény előfutárja. Jóllehet saját korában Balzac mellett alig néhányan ismerték fel nagyságát, az évszázad második felétől már olyan írók fedezik fel és tanulnak tőle, mint Zola, vagy a 20. század elején Marcel Proust. A Vörös és feketét vagy negyven nyelvre fordították le (esetenként többször is: angolra legalább tízszer): a regény A kis herceg (Antoine de Saint-Exupéry) és Az idegen (Albert Camus) után a francia irodalom harmadik egyetemesen ismert klasszikusa.
Nagyra értékelte a regényt Kosztolányi és Németh László is. És méltán, hiszen a mű a francia 19. század „legregényebb” regénye, olyan mű, amelyet az ember egy élet során többször is levesz a polcról. Nálunk a Vörös és fekete az irodalomértők szűk körén kívül is rendkívül népszerű volt, gondoljunk csak Korcsmáros Pál képregényére, az pedig gyerekkori emlékem, milyen nagy visszhangja volt Budapesten Claude Autant-Lara 1954-es színesfilm-adaptációjának Gérard Philipe-pel és Danielle Darrieux-vel a főszerepben…
A két tábor
Tocqueville 1832 tavaszán azzal a felismeréssel tér vissza Amerikából, hogy a demokrácia nemcsak politikai rendszer, nemcsak az egyenlőségeszmény köré szerveződő társadalom, hanem az egyének közti kapcsolatokat mélyrehatóan átalakító kultúra is. Márpedig az 1830-ban kiadott Vörös és fekete Stendhaljának az utóbbi a nagy témája: az a tény, hogy a társadalmi-ideológiai átalakulások az egyének intim szféráját sem hagyják érintetlenül. A regény tehetséges, energikus, szuperérzékeny, becsvágyó és rendkívül intelligens főhőse olyan meghasonlott világban próbál Tartuffe-höz méltó képmutatással előrejutni, amelyben a jogaiba visszaállított társadalmi hierarchia képtelen elfeledtetni a napóleoni korszak egyenlőségígéretét.
Az irodalomtörténészek gyakran emlegetik az írónak a regény műfaját „út mentén vándorló tükörként” meghatározó metaforáját. Pedig a tükörmetafora nem regénydefiníció, nem is hitvallás a realizmus mellett, csak óvatosság: felkészülés az elmarasztaló kritikára. Hiszen az író nézőpontja egyáltalán nem tárgyilagos; Stendhal nem rejti véka alá „pártosságát”, ízlését, értékrendjét. Sőt feltehetően a korabeli olvasó is főleg az író „elfogultságaira” reagált érzékenyen. Mert a regényt teljesen áthatja a politika. Mindegyik szereplőről tudjuk, melyik „párthoz” tartozik, hogy ultra-e vagy liberális, hogy bonapartista-e vagy monarchista, hogy a jezsuitákhoz húz-e vagy a janzenistákhoz, hogy a királypárti La Quotidienne-t, illetve a La Gazette de France-ot járatja-e vagy a liberális és jezsuitaellenes Le Constitutionnelt, hogy a hatalommal szövetkező egyház mellett áll-e vagy antiklerikális. A korabeli Franciaországban, akárcsak nálunk, szintén két tábor néz egymással farkasszemet.
A cikk további része csak a Magyar Narancs előfizetői számára elérhető.